Kányádi Sándor: A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

     - Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

     - A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

     Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

     Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

     A vers az, amit mondani kell.

     Mintha valami távoli, az idők kezdetétol hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

     Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

     Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

     Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

     A vers az, amit mondani kell.

(Mai) világunkban, amikor „A kapuk mögül ebek vicsorognak, / az ablakokból kiköpdösnek / és röhögnek”.
Amikor „Csillog a világ szörnyű arany-szennye. / Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak mennybe..” 
Amikor „A törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.”
Amikor „a fölösleges / kutya- s macskakölyköket / vízbe ölik vagy elevenen / eltemetik”
Amikor nem ilyennek képzeltük a „rendet”…

…akkor a vers az, amit mondani kell. Akkor a vers az, amit OLVASNI IS KELL.

Belépés a www.szalok.hu/irodalom aloldalra.